Magyarázat

2010 december 1. | Szerző: Flagstaff |

 Kábé egy hete kiböngésztem a netből, hogy a műjégpályát ideiglenesen iderakták hozzánk Kőbányára. (BNV, “C” épület.) Ettől egészen fellelkesültem, hogy végre nem kell kimászni a világ végére Széchenyi fürdő földalatti megállóhoz, hanem csak felpattanok a 100-as buszra, és már ott is vagyok. (Sőt, van még egy út Kőbánya Felső vasútállomás alatt, de arra nem emlékszem pontosan.) 

Tegnap dolgoztam is, tehát most kazalban áll nálam a pénz, haha, vagyis ki tudom fizetni a korcsolya élezését, meg a beugrót. Az élezéssel az a baj, hogy azt hittem, hogy mindig van a pályán élezés, de kiderült, hogy csak hétvégén és délután. De szerintem itt a Mister Minitben vagy mi van itt is éleznek korit… majd megnézem.

Na és most már teljes lendülettel készülök arra, hogy életemben HARMADSZOR korcsolyára kapjak, és … nos, az első próbálkozás során olyat estem, hogy majdnem a mentőt is ki kellett hívni, a második során azonban jól ment minden. Még egy bácsi is akadt, aki felajánlotta, hogy karonfogva korcsolyázzunk. Csak kicsit befelhőzte a kedélyemet, hogy a gyerekekkel voltunk, ami azért para, mert nem lehet semmit csinálni, állandóan a süket gyerekek fantasztikus teljesítményét kell méltatni, meg fejleszteni őket – dögunalom. Ekkor még bérelt korival voltam kint.

Tavaly már megvolt a saját korim, de tragikus hirtelenséggel elkezdtem szakdolgozatot írni, így nem maradt időm korizni. Nyáron néhányszor görkoriztam Brunóval, csak ő unja, hogy jöjjön utánam. Mikor meg megvettem az új görkorimat, ami hatszor olyan gyors, mint a régi, magam is megijedtem a saját bénaságomtól. Állandóan elesésközeli állapotban voltam…

Az volt a legnagyobb baj, hogy Bruno azt mondta szeptemberben, hogy lehet, hogy én nem is fogok tudni soha megtanulni görkorizni, van ilyen. És ez gyanúsan olyan volt, mint amit gyerekkoromban is sokszor megkaptam, hogy hát igen, igen, próbálkozik, de hát nem kissé béna, hiába. Jól ki is akadtam. Azóta nem is volt rajtam a görkori.

Viszont azt hiszem, nem fogom ennyiben hagyni. Nincs egy gramm önbizalmam se, ez baj, de nem végzetes. Nem is az én hibám, miért én szívjak miatta? Kimegyek a pályára, és ha elesem, elesem. Legalább lesz min röhögni a fiatalságnak. Mellesleg valószínűleg nem fog senki röhögni, hanem mindenki a saját életét fogja élni, ahogy szokás egy kétmilliós fővárosban. Ráadásul eddig csak pozitív tapasztalataim vannak, inkább segítenek az emberek, nem csúfolkodnak. Ne felejtsem el zsebre tenni a rózsakvarcomat… (meg a TAJ-kártyámat…)